A pedagógusok, akik valóban látják is a gyereket

 

Ahogy a fiúnk egyre nagyobb lett, úgy kerültünk kapcsolatba egyre több pedagógussal (óvodapedagógusok, különböző fejlesztő pedagógusok, tanító nénik és tanító bácsik), akik aztán kisebb-nagyobb mértékben az életünk (a fiúnk életének) részesei lettek.

Szerintem, mi szülők abban mindenképpen egyetértünk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy kikre, milyen személyekre bízzuk rá gyermekeinket a nap 3-5-8 órájában. Ezek a pedagógusok nagyon is sorsformálóak gyermekeink életében.

Szülőtársaimtól sajnos sok negatív (olykor nagyon elszomorító) tapasztalatot hallottam. Én most mégis azon pedagógusok előtt szeretnék tisztelegni, akik áldást hoznak gyermekeink életébe. Mert bizony ilyenek is vannak!

Ezek a pedagógusok amellett, hogy kiváló szakemberek, valóban látják is a gyermekeket. A szívükkel, a lelkükkel látnak ők.

A gyereket nem akarják beskatulyázni, olyanra formázni, amilyenné szerintük lennie kellene. Ők figyelik a gyereket, figyelik a jeleket, hogy vajon hogyan tudnak vele a megfelelő módon kapcsolatba lépni. Keresik a közös hangot. Hagyják, hogy a gyermek önmaga lehessen.

Nem átszabni akarják, hanem megismerni a gyermeket. Elfogadják őt, olyannak, amilyen.

 A szülőkben nem ellenséget, hanem partnert látnak. Nem kioktatni akarnak felsőbbrendűen, hanem készségesen elmagyaráznak mindent, amire esetleg nekem, szülőként (mivel nem ebben a szakmában dolgozom, mivel nem vagyok ott az óvodában, az iskolában) nincs rálátásom, amiről nincs tudásom.

Nem tartják magukat mindenhatónak és tévedhetetlennek. Képesek arra, hogy feltegyék a kérdést: „Mi van, ha valamit nekem kéne másképp csinálnom?” és készek megkeresni rá a választ.

Náluk az átlagtól való különbözés, nem a „buta” kategóriába kerül.  Ha felmerül egy „tünet”, ahol a gyermek eltér a „normálistól”, nem mondanak elhamarkodott ítéletet, nem dobálóznak (alig érthető) szakkifejezésekkel, hanem érthetően közlik, hogy mit látnak, mit tapasztalnak.

Próbálnak a felszín mögé nézni. Mert valóban érdekli őket, hogy mi van ott, mert valóban meg akarják fejteni a helyzetet, a gyermeket. Valóban segíteni akarnak. A gyermeknek, a szülőnek, a világnak.

Nyíltan és őszintén beszélnek velem, mint szülővel.

Ők büszkén vállalják a szakmájukat. Joggal. Őket nem „darálta be a rendszer”, nem törték meg az évek, nem égtek ki. Alkalmazkodtak, változtattak, magukba néztek, változtak.

Őket örömmel tölti el, hogy a gyerekekkel foglalkozhatnak, nemcsak hogy „elviselik” a gyerekeket, hanem szeretik őket.

Ők azok, akik tényleg szeretik a szakmájukat (minden nehézségeivel együtt) és a gyerekeket. Ők még évek múlva is emlékeznek Pistikére, Sárikára.

A gyermek mindig megérzi, ha egy felnőtt valóban kíváncsi rá; és ezernyi apró csodával „hálálja” meg a felé irányuló figyelmet, szeretetet.  

Hálásan köszönöm a sorsnak, hogy vannak még a pályán Pedagógusok! A szakmájukhoz értő, a gyermeket a szívükkel látó emberek.

Örülök, hogy ilyen pedagógusok vannak a fiúnk közelében!

Szeretettel: Szilvi

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X