Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor szeretnék nagyon a változást, a gyógyulást, ugyanakkor tudat alatt félünk is tőle.
Az egó általában fél a változástól. Sokkal megnyugtatóbb a régiben, az ismerősben lenni, -még akkor is, ha szorít, ha fájt-, mint lépni egyet az ismeretlenbe.
Sokan félünk a változástól. Mintha a változáshoz csak is negatív tartalmakat társítanánk. Attól tartunk az új helyzet még több fájdalommal járna, mint a mostani; így aztán, mint egy én-védő mechanizmusként, megállítjuk magunkat.
Ilyenkor fordulhat elő az, hogy egy fennálló betegség nagyon elhúzódik, vagy a semmiből alakul ki egy. A felszínen (látszólag) mindent megteszünk, hogy meggyógyuljunk, hogy folytathassuk az életünket, de még sem mozdul semmi. A betegség makacsul tartja magát. A testi tünetek lehetnek annyira erőteljesek, és szerte ágazóak, hogy teljesen lekötik a figyelmünket, és felemésztik az energiáinkat.
Ilyenkor a mélyben egy nagyon erőteljes félelem húzódhat meg. Félelem a jövőtől. Félelem azoktól a dolgoktól, amiket fel kell vállalnunk, meg kell élnünk. Félelem attól, hogy ezáltal változnak, átrendeződnek a kapcsolataink, felmerül bennünk az is, netán elveszíthetjük ez miatt szeretteinket. A félelmet táplálhatja bűntudat is. Ilyenkor félünk attól, hogy mégis csak megkapjuk a vágyott életet, amiről magunkban mélyen úgy gondoljuk nem érdemeljük meg.
Egészen addig, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, ez a félelem rejtve marad.
Ilyen esetekben több terápián is felmerül a téma, közvetítem az Angyalok üzenetét, mégis olyan, mintha csukott füleknek beszélnék. Ez a félelem lehet olyan erőteljes, hogy szinte megbénít bennünket.
Aztán eltelik valamennyi idő, és az angyali energiák elérnek, vagyis inkább az a pontos kifejezés, hogy beengedődnek az illető tudatába. Ekkor kezdhetünk el dolgozni ezzel a félelemmel. Van, hogy nagyon-nagyon nehezen engedődik. Mindig egy picit lépünk, éppen akkorát, amekkora az adott pillanatban lehetséges és biztonságos.
A félelmet nem letagadni, nem kiirtani kell, hanem engedni. Meg kell vele „barátkozni”. A félelem is teljesen természetes emberi érzés. Sokszor én-védő szerepet tölt be. Amit fájdalmasnak ítél számunkra, attól meg akar védeni bennünket. Szépen lassan bele kell engednünk magunkat a félelem energiájába. Persze ehhez szükségünk van egy segítőre, akiben megbízunk, aki tartja számunkra a biztonságos teret, vezet, segít bennünket. Ahogy beleengedjük magunkat, vagy úgy is fogalmazhatnék, ahogy átengedjük magunkon a félelem energiáját, és csak hagyjuk, hogy legyen, elkezd átalakulni, megváltozni. Szelídül, csökken, megmutatja magát, megértjük a tanításait. Végül pedig feloldódik.
A félelemtől nem szabd félnünk. Szeretettel, elfogadással, megértéssel kell közelítenünk, ha eljön az ideje, feltárja ajándékait, és elindul a gyógyulás.
Szeretettel: Szilvia