Előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy mi azt elterveztünk, előfordul, hogy csalódunk magunkban, vagy éppen mi okozunk csalódást másoknak, azzal, hogy eltérünk az előre megbeszéltektől.
Fogjuk a fejünket, „Ajjaj, ezt jól elrontottam.”, mondjuk magunknak.
Két dolgot tehetünk ilyenkor. Vagy kesergünk, és mély zuhanásba kezdünk az önsajnálat, a depresszió irányába.
Vagy elindulunk egy másik úton, és ahogy mondani szokták visszaülünk arra a bizonyos lóra. 🙂
Nyugodtan, higgadtan átgondoljuk, mit kellett volna másképp csinálnunk. Levonjuk a tanulságokat. Beismerjük önmagunknak is, hogy „Oké, most hibáztam, de semmi baj.” Ettől még nem dől össze a világ. Mindenki hibázik.
Aztán megválaszoljuk magunknak a kérdéseket, vajon ebből mit kell most tanulnom, mit adhat nekem ez a helyzet? És elengedjük. Átadjuk Istennek.
Nem bánkódunk többet rajta, nem hibáztatjuk tovább magunkat. Akinek van gyermeke, gondoljon arra, milyen volt, amikor a kislánya, kisfia valamit rosszul csinált. Nem bántani, leszidni kell a gyermekeket, hanem megbeszélni velük, hogy min kéne változtatniuk ahhoz, hogy legközelebb jobban sikerüljenek a dolgok. Bánjunk így önmagunkkal is. Gyengéden, szeretettel, megértéssel!
Engedjük meg magunknak a hibákat, az úgy nevezett bukásokat. Hisz csak az tud hibázni, aki cselekszik. De tanuljunk is meg túllépni rajtuk. 🙂
Én amúgy azt vallom, hogy valójában nem is léteznek hibák. Hiszen az adott percben mindenki a képességeihez, önmagához mérten megteszi a lehető legtöbbet, amit akkor és ott, meg tud tenni.
Szeretettel: Szilvi
(Illusztráció: www.telegraph.co.uk)