Nos, itt az elején szeretném tisztázni, én igazság párti vagyok. Nem szeretem a hazugságokat, és szerintem nem léteznek kegyes hazugságok sem. Azt vallom, bármennyire is fájdalmas az igazság, sokkal jobb azzal szembenézni, mint egy hazugsággal tovább élni.
Erre tanítjuk Párommal a gyermekünket is, így neveljük Őt. Addig a bizonyos pontig mindenben igazat mondtam neki. Persze nem borítottam soha sem a fejére a dolgokat a maguk nyers valóságában, és részleteiben. Mindig a neki megfelelő szinten magyaráztam el, és mondtam el mindent őszintén.
Még abban is az igazat mondtam neki, hogy egy adott ételben mi van, milyen alapanyagokból készült. Az én édes 4 és fél éves fiam nem igazán szeret megkóstolni új ételeket. Csak vet rá egy pillantást, és ha valami miatt nem szimpatikus neki az étel, sokszor nem hajlandó még csak megkóstolni sem. Egy falatot sem. Egy kanállal sem. „Ezt nem szeretem”.- jelenti ki kategorikusan, ellenmondás nem tűrően.
Az elmúlt héten megszegve saját elveimet, amikor legutóbb megkérdezte kisfiam mi van ebben a levesben, és a másodikban, én bizony felsoroltam a kedvenceit. Amik persze egyáltalán nem kerültek bele az aznapi menübe! 🙂 És láss csodát, ő minden különösebb kérdések, és főleg unszolások nélkül megette az ebédet. Azt az ebédet, amibe korábban, mikor megmondtam, hogy miből készült, bele sem kóstolt. Szóval, akkor hogyan működik ez?
Gondolom, nem vagyok egyedül a történetemmel. Mi a fontosabb, hogy megegye a gyerkőc az ebédet, vagy, hogy pontosan tudja, mennyi finomság van benne? Az evés a gyerekeknél néha tényleg igényel az anyák részéről egy kis leleményességet. 🙂
Mindig mondjunk igazat a gyerekeinknek? Vagy az igazmondás csak a nagy dolgokra érvényes? Esetleg egy kis füllentés még belefér, mondván a cél szentesíti az eszközt? Mi, anyák folyton küzdünk a gyermek születésével egy időben bennünk keletkező, soha meg nem szűnő kételyeinkkel.
Kedves anyák, ti mit gondoltok?
(Illusztráció: www.thewiire.com)