Ideák a fejben

Manapság az ideák világában élünk. A médiából is folyamatosan áramlanak felénk a tökéletes élet kritériumai. Mintha minden és mindenki a külvilágban arra lenne hivatott, hogy megmondja mit és hogyan kell…

Nem csoda hát, ha az emberek fejében is kialakul egy-egy idealizált kép szinte mindenről. Van bennünk egy kép arról, hogy milyennek kell lennünk önmagunknak, a társunknak, a párkapcsolatunknak, a családunknak, a munkánknak, a barátinknak, az életünknek, az otthonunknak. És mi aztán eszement módon foggal, körömmel ragaszkodunk ehhez az idealizált képhez. Mintha attól függne a boldogságunk. Fejünkben egyenlőségjelet teszünk az idealizált képek és a boldogság között.

Csakhogy, hiába is érjük el ezen ideák közül bármelyiket is, egy idő után mégsem érezzük magunkat boldognak. Egyszer csak kipukkad ez az idealizált világ, mint egy buborék, és akkor ott állunk tanácstalanul, csalódottan. Nem értjük, hogy mi történt, nem értjük, hogyan változott meg ennyire a párunk, nem értjük, hogy mit keresünk ebben a párkapcsolatban, mit keresnek mellettünk ezek a barátok, miért dolgozunk ezen a munkahelyen. Holott csak arról van szó, hogy egyszerűen egy hamis képet kergettünk.

Ezek az idealizált elképzelések abban is gátolhatnak, hogy követni tudjuk az angyalok, és Isten hangját, a nekünk szánt utat. Előfordulhat például, hogy imáinkra érkező válaszként megteszünk bizonyos lépést, de aztán nem a mi elképzelésünk, nem a mi ideáink alapján alakulnak a dolgok, így aztán feladjuk, abbahagyjuk.

Az idealizált képeket az egónk gyártja nekünk folyamatosan. Egónk pontosan tudja (legalábbis azt hiszi, hogy tudja), hogy kinek hogyan kell viselkednie, minek hogyan kell történnie, nekünk mi lenne a legjobb. Ha egónkra hallgatunk, egy ál-világban éljük le az életünket, ahol semmi és senki, még önmagunk sem olyan, amilyennek mi látni véljük.

Nem kevés munkánkba kerül az, hogy ezeket az idealizált képeket fenntartsuk magunkban önmagunkról és másokról. Ám, ha felhagyunk ezekkel az idealizált képekkel, hatalmas energiák szabadulhatnak fel bennünk és megjelenhet az életünkben az öröm és a boldogság.

A valóság, vagyis az az állapot, amikor nem valamiféle képet próbálunk megtalálni, követni, hanem egyszerűen önmagunkat adjuk hibáinkkal, erényeinkkel együtt, és mindezt megengedjük társainknak is, sokkal, de sokkal szerethetőbb, mint azt hinnénk. Ilyenkor leomlanak az elvárások emelte falak a kapcsolatokban is.

Merjük elfogadni a valóságot a maga teljességével együtt. Merjük megengedni az Életnek, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. Merjük átadni az irányítást. Merjük elhinni azt, hogy a dolgok sokkal jobbak a magunk valójában, mint ahogy azt mi valaha is elképzelhetnénk. Engedjük szélnek az ideáinkat, és visszakapjuk valódi önmagunkat, és rálelünk a boldogságunkra!

Szeretettel: Szilvia

(Illusztráció: www.fanpop.com)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X