Bizonyára láttál már élőben vagy a televízióban egy olyan cirkuszi előadást, ahol elefántok is jelen voltak. Amellett, hogy ámulatba ejtett a sok mutatvány, amit megcsináltak, elgondolkoztál-e azon, vajon az erős elefántok miért nem szakítják el láncaikat? Hiszen ezek az állatok hatalmas fákat képesek gyökerestül kitépni, az a lánc meg sem kottyanna nekik.
Az elefántok valószínű azt hiszik, nem tudják onnan kiszabadítani magukat. Azt hiszik ez a valóságuk. Bizonyára kicsi korukban megpróbálták, többször is, de nem sikerült. Aztán egyre kevesebbszer próbálták, feladták. Elfogadták, hogy ez a sorsuk, elfogadták önmagukkal kapcsolatban azt a meggyőződést, hogy gyengék, és beletörődtek.
Egykori régi emlékeik fogságában élnek. Él bennük annak a képe, ahogy nem sikerült kiszabadulniuk. Él bennük önmagukról egy kép, hogy képtelenek a lánccal megbirkózni.
De közben változtak. Az az önmaguk, akire emlékeznek, akinek gondolják önmagukat valójában már nem létezik. Egy másik, erősebb énné lettek, de ezt észre sem veszik.
A jelent nem látva a múlt képeinek, történéseinek fogságában élik.
Vannak olyan helyzetek, amikor mi is a cirkuszi elefántra hasonlítunk. Úgy élünk a világban, hogy gondolati-érzelmi-hit béli cölöpök százaihoz vagyunk hozzáláncolva, amelyek megfosztanak bennünket valódi önmagunktól.
Abban a hitben élünk, hogy sok mindenre nem vagyunk képesek, hogy a „az élet már csak ilyen”, nem süt ránk a fény. Azért hisszük ezt, mert régebben valamikor nem sikerült, mert hosszú ideig éltünk egy fajta módon, és hozzá szoktunk.
Hozzánk nőttek ezek a meggyőződések. Azt hisszük, mi ilyenek vagyunk, ez a mi életünk, ez a mi valóságunk. A múlt meggyőződéseit, mások állításait, a valóság kockáit összegyúrtuk, és megalkottuk önmagunkat és az életünket.
Már meg sem próbáljuk. Sőt, ha valaki megmutatja szabadulásunk kapuit, mi magunk háborodunk fel, és megyünk vissza a láncainkhoz. Visszamegyünk a régihez, a megszokotthoz, az önmagunknak hitt képünkhöz.
Lehet, Neked is van olyan ismerősöd, barátod, akinek elmondtad a „szabadulás”, a megoldás útját, megmutattad, mit kell tennie, ő is rábólintott, egyetértett, de mégsem lépett…
Néha fájdalmas ezeket a meggyőződéseket, valóság-darabokat elengedni. Fájdalmas, mert a részünknek tekintjük, velük azonosítjuk önmagunkat. Így aztán azt érezzük, mintha önmagunkat kéne feladni, önmagunkból egy részt kéne kivágni. Ezt ijesztőnek, félelmetesnek érezzük.
Türelmesnek, megértőnek kell lennünk ilyenkor önmagunkkal vagy másokkal. A változás néha egy pillanat alatt megtörténik, néha azonban több idő kell hozzá, lassan, komótosan halad. Sokszor meg kell gyászolni a régit, a régi időket, és a régi önmagunkat.
Az elengedés után, vagy vele párhuzamosan, észre kell vennünk valódi, jelenbeli önmagunkat. Látni kell, mivé váltunk, kik vagyunk most, milyen életet is élhetnénk most! Csakhogy idegennek találjuk felfedezett új önmagunkat. Ilyenkor érezhetjük igazán elveszettnek magunkat. Hiszen a régihez már nem tartozunk, de az újjal sem tudunk még azonosulni.
Adj időt magadnak, hogy hozzászokj új önmagadhoz, ahhoz, aki most vagy, akivé mostanra váltál.
Elfogadó kíváncsisággal, szeretettel ismerd meg, fedezd fel jelen béli csodás önmagadat!
Szeretettel: Szilvia