Mindig mindenből a legjobb, a legnagyobb, a legtöbb, a legfeltűnőbb kell…
Mindig mindenhol ott lenni, mindenről tudni…
A legelsőnek lenni, a legjobbnak lenni…
A másik embert lesni, figyelni, hol hibázik, és lecsapni könyörtelenül. Utána győzelmi lakomát ülni az „áldozat felett”, és elhinni, hogy mi jobbak vagyunk, sőt, mi vagyunk a Jók.
Egyfajta versenyfutás így az élet.
Verseny az idővel, az embertársakkal, önmagukkal. Valami hajt belül, aki azt akarja, hogy az övé legyen a legjobb, a legtöbb. Ő akar lenni minden téren a „Leg„.
Csak az kell! A LEGJOBB. Különben semminek semmi értelme.
Miért?
Azért, mert a lelkünk mélyén ott bujkál egy érzés, ami talán olykor (vagy mindig?) mindannyiunkban megtalálható. Értéktelen vagyok. Kicsi vagyok. Gyertek ide, szeressetek engem! Szükségem van a szeretetetekre! Szükségem van arra, hogy értékesnek, szerethetőnek lássatok, és így én is annak érzem majd magamat.
Nagyon hangosan kiabál bent egy hang, az egó hangja: ÉRTÉKTELEN VAGY!
Két dolgot tehetünk ilyenkor.
Alászállunk önmagunkba, megnézzük, honnan jön ez a mondat, ki és miért kiabál bennünk ilyeneket. Megszeretgetjük, meggyógyítjuk, elengedjük.
Vagy elnyomjuk.
Pont ebből lesz a probléma. Teljesen ugyanis nem tudjuk elfedni. Egy homályos fájdalom mindig ott marad, ami arra késztet bennünket, hogy kívül szerezzünk elégtételt, bizonyítékot. Ha kívül mindenkinél (vagy legalábbis mindig egy valakinél) jobbnak tudunk lenni, egy pillanatra elhallgat a hang. De csak egy pillanatra. Aztán, ahogy újra megszólal, mi újra ugrunk, és keressük, hol, miben lehetünk a Leg-ek.
Ha másokra építjük önmagunkat, önmagunk értékességét, olyanok leszünk, mint egy kártyavár, amelyet egy könnyű fuvallat egy másodperc alatt semmivé tesz.
Meg kell találnunk önmagunkban az Értéket, a Jót, a Szerethetőt. Meg kell tanulnunk szeretnünk és elfogadnunk önmagunkat a hibáinkkal együtt! Letenni az álarcot, és megmutatni, felvállalni valódi lényünket.
Ha ezt megtesszük, így óhatatlanul, másoknak is „engedélyt adunk” arra, hogy önmaguk lehessenek.
Látásunk egy idő után átalakul. Nem a „rosszra” fókuszál majd, hanem a Jót keresi. Másokban is kezdjük meglátni a szerethetőt.
Idővel megértjük majd, hogy mi, emberek olyanok vagyunk, mint egy virágos rét. Lényünk gyönyörűségét Istentől kaptuk, nem önmagunktól. Mégis mindannyiunknak megvan a maga bája, csodája. Ahogy egyik virág sem jobb, szebb, értékesebb a másiknál, úgy, egyikünk sem „ér” többet a másiknál.
Tündököljünk hát bátran a magunk egyediségében, és engedjük, hogy Isten fénye másokon is átragyogjon.
Szeretettel: Szilvia