Fura „jószág” ez a szív!
Becsapták, csalódott, darabokra hullott. Azt hitte már soha többet nem fog felállni. Nem is akart. Elfordította fejét, becsukta magát. Akkor azt gondolta, örökre…
Azok bántották, akiket a legjobban szeretett; azok, akiktől csak szeretetnek kellett volna érkeznie. Nem tudott volna még több fájdalmat elviselni, mert abba végleg belehalt volna! Így fél holtan vonszolta át magát az életen évtizedekig. Isten hozott ugyan folyamatosan az életébe több pillanatot is, amikor úgy érezhette biztonságos újra megnyílni. Próbálta. Olykor kicsit kinyílott az ajtó. De mindig történt valami, ami arra késztette, hogy újra becsukja kapuit.
Így éldegélt ő sokáig, emberek között, családban. Kedvesen mosolyogva, önmagát őrizve egy lakattal.
Egy idő után azonban végtelenül magányosnak érezte magát. Biztonságban volt, nem érhette több fájdalom, de érezte, valami hiányzik. Hiányoztak neki a társai ott, kint. Hiányzott a Kapcsolódás, hiányzott az Élet, a szabadság.
Egy kegyelem teljes pillanatban, amikor Isten lehajolt hozzá, a szív rájött, hogy ő nem tud mást tenni, mint szeretni. Ez az ő lételeme. Ha nem szerethet, nem is él igazán. Ha nem szeret, meghal egy idő után.
A szív önmaga mélyére nézett, és maga is megdöbbent azon, amit ott talált. Rájött, hogy ő mégis csak szereti azokat, akik fájdalmat okoztak neki. Ő mégis szeretni akarja őket. Sőt! Ő csak szeretni akar! Szeretetével magához ölelni mindenkit, körbefonni a világot.
A szív rájött, hogy ő nem más, mint a SZERETET. Megérezte, hogy minden egyes dobbanásában maga Isten árad ki a világra.
Szeretettel: Szilvi