Érezted már valami miatt, hogy szégyellted magad mások előtt, pedig tulajdonképpen nem csinált semmi olyat? Pusztán önmagadat adtad, mégis megmagyarázhatatlanul szégyenérzet volt benned.
A szégyen nagyon mélyen belénk tud ivódni. Elég egy mondat, amit esetleg valamelyik szülő, vagy egy tanár, akár egy gyermektárs, egy kolléga, mondott nekünk. Lehet, hogy abban pillanatban talán nem is okozott benned olyan mély sebeket. Legalábbis azt hitted. Egészen mostanáig.
A szégyen elraktározódik bennünk, és előbb-utóbb életre kel. Nem mered megmutatni önmagad, nem mered elmondani az érzéseidet, nem mered felvállalni önmagadat, nem mered követni az álmaidat, nem mered megélni a vágyaidat. Mert a szégyen már nem csak arra a régi tettre korlátozódik benned, hanem kiterjedt önmagadra. Önmagadat szégyelled, és nem tudod, hogy miért.
A szégyen jelképét, azt a bizonyos skarlát betűt, mi nem kívül hordjuk, hanem a szívünkben. Olykor akár egy életen át. Belénk égett. Mar, fájdalmas, megbénít. Nehéz tőle szabadulni.
A szégyen, ha nem foglalkozunk vele, olyan, mint egy belülről fertőző kór. Szép lassan felemészt Téged, felemészti az életedet. Meghasonlasz önmagaddal. Bujkálsz. Bujkálsz a világ elől, bujkálsz önmagad elől. Egy idő után már nem tudod, hogy ki is vagy te valójában.
Gyermekként, ha megszégyenítenek bennünket, úgy érezzük, hogy mi magunk vagyunk rosszak, elfogadhatatlanok. Egy az egyben, úgy, ahogy létezünk. Ráadásul kicsiként meg sem kérdőjelezzük ezeket a ránk kiszabott ítéleteket, hanem automatikusan igaznak fogadjuk el őket. Onnantól kezdve minden tettünket, lépésünket, az érzéseinket, az ösztönös megnyilvánulásainkat, a választásainkat, a döntéseinket rossznak, elfogadhatatlannak fogjuk tartani. Szégyelljük őket, magunkat.
Kirekesztjük saját magunkat az életünkből, és önmagunkból. Felveszünk különböző szerepeket, álarcokat, csak azért, hogy szeressenek, hiszen azt „tanultuk”, azt „tanították” nekünk, hogy mi magunk nem vagyunk szerethetőek.
Van-e kiút ebből a mély gödörből? Igen, van! Mélyre kell ásnod magadban, visszamenni oda, ahol először érezted, éreztették veled a szégyent, elfogadni, ami történt, és jól megszeretgetni akkori önmagadat. Fokozatosan vissza tudod építeni az önmagadba vetett hitedet, önmagad elfogadását, szeretetét.
Akkor fogod csak elhinni, hogy a másság, a különbözőség semmilyen formában, semmilyen mértékben, semmilyen témában nem szégyellni való. Mindannyian egyediek vagyunk a magunk módján. És ez így jó. Mindannyiunkban Isten nyilvánul meg, csak kicsit másként.Mindannyian szerethetőek vagyunk!
Szeretettel: Szilvia