Van úgy, hogy olykor nagyon akarunk. Megfelelni, jól teljesíteni, jót tenni. Megmutatni a lehető legjobb oldalunkat, a legjobb teljesítményünket.
Főleg ha a barátokról, ha az ismerősökről van szó. Akkor aztán nagyon ki akarunk tenni magunkért. Megmutatni, hogy milyen jól is tudjuk csinálni. Szeretnénk ezeknek az embereknek örömet szerezni, szeretnénk jól bánni velük, szeretnénk, ha jól éreznék magukat, ha a mi közben járásunkkal nekik jobb lenne.
Igen, a lehető legtöbbet, legjobbat akarjuk neki nyújtani önmagunkból!
Általában ilyenkor szokott Murphy, vagy a Sors, vagy a Jó Ég tudja ki közbeszólni! 🙂 Az tuti biztos, hogy ha ismerősök jönnek, és a legjobb vacsorát akarjuk eléjük rittyenteni, a legjobb cukrászmesterségünket akarjuk megvillantani, akkor valami balul sül el, valami biztosan közbejön. Elsózzuk az ételt, nem sikerül a süteményünk, stb, stb.
Aztán ott állunk romjainkban, hogy már megint miért nem sikerültek a dolgaink, úgy, ahogy szerettük volna? Hiszen, mi csak jót akartunk. Igen, mi csak a legjobbat akartuk. Talán pont ez volt a baj….
A nagy akarásunkba ugyanis észrevétlen módon belefeszülünk, és ez a feszültség aztán a végkimenetelen is meglátszik. Elvész a játékosság, a spontaneitás, a lazaság öröme.
El kell engednünk ezt a nagy akarást! El kell engednünk a maximalizmusunkat. Meg kell tanulnunk egy fontos dolgot: Az elég jó, az elég jó! 🙂 Legyen ez a mottónk!
Ne akarjunk mindent irányítani, a kezünkben tartani. Engedjük meg magunknak a hibákat, engedjük meg magunknak a tökéletlenséget.
A barátok, az ismerősök akkor is szeretni fognak bennünket, ha épp nem a legjobb formánkat hozzuk.
Legyünk csak jelen, adjuk önmagunkat görcsös akarások nélkül. És hihetetlen módon, akkor majd valóban a legfinomabb sütit, vacsit mi fogjuk elkészíteni a baráti körünkben! 🙂
Szeretettel: Szilvia
(Illusztráció: www.pixabay.com)