Búcsú egy kedves embertől

A szemközti háztömbben lakott egy nagyon kedves házaspár. Körülbelül akkor költöztek oda, amikor a kisfiam megszületett. A már totyogó gyermekem figyelt fel először a nyugdíjas férfira. Csak úgy spontán, a kíváncsiságát követve bement hozzá a garázsba, és amolyan férfiasan elbeszélgettek. Azóta a délutáni sétáink során gyakran útba ejtettük Őt.

A házaspár végtelenül melegszívű, és nyitott volt. Megtalálták a hangot szinte kivétel nélkül mindenkivel ebben a kis közösségben. A gyerekek is nagyon szerették őket. Sőt! Amolyan minden gyermek bácsija, és nénije voltak ők. Mindig mosolyogtak a gyerekekre, mindig volt egy jó szavuk feléjük. A kicsik ösztönösen vonzódtak hozzájuk, hiszen szavak nélkül is érezték a lényükből áradó szeretetet, elfogadást.

Aztán télen a nyugdíjas úr egyszer csak eltűnt. Már gyanús volt egy ideje, hogy nem láttuk Őt, sem a garázsban, sem a lépcsőház előtt. Tavasszal rákérdeztem a feleségétől. Igen, ahogy sejtettük, a kedves úr elment…

Ekkor elhatároztuk, hogy mivel nem tudtunk elmenni a temetésére, majd kimegyünk valamikor a sírhoz pár szál virággal. Szerettünk volna mi is, a magunk módján elköszönni tőle. Ahogy ezt a feleség meghallotta, megkért, hadd jöjjön el velünk. Igyekezett megragadni minden lehetőséget, amikor ki tud menni szeretett férjéhez. Hiszen nagyon hiányzik neki. Nem csak a lakás lett üres nélküle, hanem az élete, a szíve is.

Ahogy ott álltam a sír mellett a temetőben, hirtelen rádöbbentem, hogy ilyen csodálatos helyen már rég jártam. Abszurd, de abban a pillanatban igaznak tűnt. A kerítések nélküli temető szőlő ültetvények között bújt el. Egy hatalmas, biztonságot adó, méltóságteljes hegyre, és a mellette csendesen elterülő víztengerre nézett. Észrevétlenül beleolvadt a tájba. Valami földöntúli nyugalom, és béke hajolt rá lágyan erre a vidékre, és költözött be a szívembe. A Földanya különös gonddal, és szépséggel vonta körbe ezt a temetőt, mintha Ő maga akart volna gondoskodni az elhunytak méltó nyugalmáról. A szeretet szinte tapintható volt. Talán maga Isten nyújtotta ki szerető, támogató karjait felénk…

Ennél varázslatosabb helyen nem is pihenhetne a teste.

Volt valami misztikus érzés abban, ahogy a napsugarak lágyan megsimogatták a sírkövet.

Abban a pillanatban nem szomorúság, hanem mérhetetlen béke, hála, szeretet járta át a szívemet minden iránt. Az Élet iránt, Isten iránt, az emberek iránt. Átéltem az Élet, a létezés örömét és szentségét abban a percben.  

Jól esett akkor és ott lenni. Jelen lenni szavak nélkül. Jól esett ott lenni a feleség mellett. Jól esett, hogy meg oszthatta velem a fájdalmát. Jól esett, hogy határtalan hálát éreztem a szívében, és a szemeiben. Jó érzés volt, hogy megadhattam ennek a férfinek az utolsó figyelmességet, amit ember adhat egy embernek.

Utána még elvittük magunkkal a hölgyet egy nagyobb bevásárló helyre, ahova amúgy is mentünk volna. Jó érzés volt segíteni! Csak úgy! Csak azért, hogy lássam a hölgy szemében az örömöt. Jó érzés volt egy élet részese lenni.

Miért nem lehet minden nap ilyen? Amikor őszintén, szívből figyelünk a másikra, segítünk egymásnak. Amikor a legtöbb, amit adhatunk egy apró kis gesztus, egy kis figyelmesség. Mégis másnak az életet jelentheti. És nem került szinte semmibe! Csak egy kis idő, amit a másikra szánunk.

Te mikor cselekedtél ilyet utoljára? Vajon annak a kedves bácsinak vagy néninek a közeledben nem esne jól egy kis beszélgetés, egy kis szívesség? Még ma, mikor még megteheted, mikor még él.

Szeretettel: Szilvia

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X