Létezik olyan barátság, amely egy életre szól.
Az ilyen kapcsolatnak nem kell, hogy együtt legyetek napi szinten. Nem csorbítja az sem, ha 5 éve nem találkoztatok, nem beszéltetek egymással. Hiszen a lelkek kapcsolódnak téren és időn át. Örökké, elválaszthatatlanul.
15 évvel ezelőtt ismertük meg egymást. Az első találkozáskor azt éreztük, hogy már nagyon régről ismerjük egymást. Úgy beszélgettünk 10 perc után, mintha valóban együtt nőttünk volna fel, mintha testvérek, sőt, ikertestvérek lettünk volna. Fél szavakból értettük egymást. Nem voltak titkok, nem voltak tabuk. Kendőzetlentől, őszintén tártuk fel, mutattuk meg egymásnak önmagunkat, az életünket. Mélységes bizalom volt bennünk egymás iránt, és a sors felé, mely útjainkat összefonta.
Egy ideig szinte elválaszthatatlanok voltunk. Kölcsönösen tanítottuk egymást. Sokszor éjszakába nyúlóan beszélgettünk az élet nagy kérdéseiről, rejtelmeiről. Kicsit amolyan váltsuk meg a világot filozófiával, lázas elszántsággal.
Aztán az életünk más-más irányba kanyarodott. Nem haragudtunk egymásra, nem vesztünk össze. Egyszerűen csak elszakadtunk egymástól jó néhány földi évre, pár lélek pillanatra.
Más utat kellett bejárnunk. Mindkettőnknek a maga útját kellett megélnie; mélységekkel, magasságokkal. Mindketten megtapasztaltuk a sötétség bugyrait, megvívtunk a csatáinkat. Külön-külön. Egyedül.
Nem kerestük egymást, nem tudtunk egymásról semmit. Az emlékek lassan elhalványodni látszódtak.
Eltelt pár év, és újra találkoztunk. Sután álltunk egymással szemben. Még mindkettőnkben ott voltak a félelmek, az elvárások. A múlt egyszerre volt összekötő kapocs, és széthúzó erő. Örültünk, hogy újra találkoztunk, de nem igazán hittük, hogy megint részesei leszünk egymás életének. Újra elengedtük egymást.
Megint eltelt 5 földnyi év, eljött egy újabb találkozás. Bevallom, nehezen adtam meg magam, majdnem lemondtam. De úgy éreztem, „engednem kell”. Engednem az életnek, hogy vezethessen arra, amerre szeretne. Hiszen nem mindig tudjuk igazán, hogy mi a jó nekünk.
Mindketten változtunk, formálódtunk, értünk. Lassan közeledtünk egymás felé, fokozatosan oldódtunk fel a másik jelenlétében. Észrevétlenül leomlottak a falak. Döbbenten állapítottam meg magamban, hogy már órák óta beszélgetünk. Ugyanolyan jókedvűen, fesztelenül, szeretettel, mint sok-sok évvel ezelőtt. Őszinte érdeklődéssel nézegettük egymás fényképeit, a múlt lenyomatait. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
A barátság ereje megtartott bennünket egymásnak. Az élet újra elindított szívünkben egy közös csodát. Lelkeink újra egy zenét játszottak.
Csak ültem csendben, és hallgattam elgondolkodva azt a sok-sok bölcsességet, igazságot, amit ez a nő, a barátnőm elhozott nekem ezen az estén. Elfogadásról, szeretetről.
Szeretettel: Szilvi