Félünk szeretni

„Közel engedlek szívemhez
És félek, hogy megégek
Elveszek általad
Nem leszek önmagam.
Mégis szüntelen kereslek
Helyem nélküled nem lelem
Lelked örökre szívembe égett
Magamat látom szemeid tükrében.
Kinyújtod felém kezed
Messze szaladok, megijedek
Álmaimban Veled vagyok
Általad Rám Isten ragyog.
A megingató Félelem útján
Igyekszem Hozzád egy életen át!”

Nagyon sok embernél azt tapasztalom, hogy fél szeretni. Félünk odaadni önmagunkat a másiknak. Arra az odaadásra gondolok, amikor őszintén, mindenféle máz és álca nélkül csupasz testtel és csupasz lélekkel oda mersz állni a másik elé, és azt mondod: „Tessék, itt vagyok! Jól nézz meg, mert ez vagyok én. Ez az igazság rólam. Vannak erényeim, vannak hibáim. Lásd őket! Neked megmutatom!”

Valóban bízunk annyira a társunkban, hogy szavak nélkül, némán levetkőzünk előtte testileg-lelkileg. Sokan már itt elakadnak. Azt hisszük, hogy a másik csak akkor fog szeretni és elfogadni bennünket, ha bizonyos kritériumoknak megfelelünk. Sok helyről halljuk a médiában, milyennek kell lennünk. Elénk vetítik, hogy milyen az ideális nő és férfi; milyennek kell lennie egy párkapcsolatnak; hogyan kell működnie egy házasságnak. Bizony sokan, akikben inog az önbizalom nem befelé, hanem kifelé figyelnek. Követik a számukra előírt listát, tervet arról, hogyan kell kinézniük, hogyan kell viselkedniük. Elindulnak egy úton, amely azt hirdeti: „Így leszel tökéletes. Így leszel szerethető.” Valójában azonban egyre távolabb és távolabb kerül az illető önmagától, attól az isteni lénytől, aki valóban úgy szép és tökéletes, ahogy van. Aki pusztán azért szerethető, mert létezik.

Ezek után, ha sikerül megküzdened, és átverekedned magad a „Milyennek kéne lennem?” kérdéskör alkotta sötét, szúrós ágakkal teli, önveszélyes erdőn, akkor eljuthatsz az „Ilyen vagyok.” puha, zöld, gyógyító tisztásra. Ebben az állapotban már nem foglalkoztat Téged, hogy mások mit gondolnak felőled. Már nem hatol tőrként szívedbe a fájdalom, ha valaki kritikát mond rólad. Már lepereg a körülötted lévő szeretet-burokról, hisz már elfogadtad és megszeretted önmagad. Már tudod, hogy ki vagy, és mennyire értékes vagy, pusztán azért, mert Isten gyermekeként létezel. Mindezt alázattal meg is mutatod.

Arra nincs recept, hogyan érkezz meg ebbe az állapotba. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt az ösvényt, aminek a végén megpillanthatja a hiteles képet saját magáról.

Ha idáig eljutottál, jöhet a következő lépcsőfok: a társban való teljes felolvadás. Ennél a pontnál is sokan megtorpannak. Félünk az intimitástól. Bizalmatlanok vagyunk a párkapcsolatainkban is. Vannak, akik fenyegetést látnak és éreznek benne. Azt hiszik, ha valóban odaadják önmagukat, az kiszolgáltatottá teszi őket. Félnek, hogy ebben a legvédtelenebb állapotban valami nagy baj történhet, a másik visszaélhet és támadhat. Féltik az „Én”-jüket. Számukra a „Mi” egyfajta halál. Valóban, abban a szent pillanatban, amikor odaajándékozod magad a másiknak az idő egy töredékére meghalsz. Eltűnik az egód, megszűnik az Én a Mi tengerében, hogy utána egy másik, egy teljesebb, tisztább, szeretet teljesebb, valódibb én születhessen. Ugyanez történik a Pároddal is. Ő is meghal egy pillanatra, ő is elveszíti önmagát, hogy aztán újra megszülethessen új formájában. Ha csak félig- meddig mutatjuk és adjuk át magunkat a másiknak, és általa a szeretetnek, akkor megfosztjuk mindkettőnket a csodától. Ha belemerülünk teljes, feltételek és elvárások nélküli bizalommal, nyitott lélekkel, akkor megáldatik az a kapcsolat.

A különleges kapcsolatból szent kapcsolat lesz, hisz megjelenik benne a Fény, maga Isten. Ezáltal nem csak a másikhoz, hanem önmagunkhoz, valódi Énükhöz, és Istenhez is sokkal közelebb kerülhetünk. Párunk egy olyan tükröt jelenthet számunkra, amely a szeretet szemével képes látni. Így ebben a tükörben a szeretet megmutatja mindkettőtöknek igaz önvalótokat.

Meg kell tanulnunk, hogy nem az eszünkkel, hanem a szívünkkel kell gondolkodnunk. A szívünk, mint egy jó iránytű tökéletesen mutatja, kinek szavazhatjuk meg magunkban azt az ősi és szent bizalmat, hogy átadjuk neki az egyik legnagyobb kincset: önmagunkat.

Szeretettel: Szilvia

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X