Egy ideje több történés, több személy viselkedése jobban zavart, mint kellett volna. Olyan dolgok is, amiken régebben simán átsiklottam. Nagyvonalú voltam, megértő, megbocsátó.
Mostanában viszont mindenhol csak azt éreztem, ez így nem jó.
Egy idő után rájöttem, nem kívül van a gond, hanem belül, bennem. Hiszen a külső történések mindig a bennünk zajló folyamatokat tükrözik.
Így hát, kutattam magamban, hogy valójában mi az, ami nem tetszik? Rádöbbentem, boldogtalan vagyok. A boldogtalanságom oka pedig nem egy esemény, nem egy személy, hanem önmagam. Mindenkinek adtam, segítettem, gyógyítottam, támogattam, kísértem.
Én viszont háttérbe szorultam a saját életemben. Hiányzom önmagamnak. Így egyszerűen. A lelkem szomorú és szomjazik.
Nem foglalkoztam vele mostanában eléggé. Énemnek van egy olyan része, aki időről időre feltűnik, jelez nekem, és én sajnos nem követem. Vagy, ha követem is, csak egy kicsit, aztán újra visszakanyarodok a régi, megszokott dolgokhoz.
Most viszont félelmetes erővel tört fel mélyről egy ősi erő, egy ősi energia. Ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, annyira erőteljesen dübörög bennem. Élni akar. Önmaga lenni, megnyilvánulni.
Egy energia, mely mindig is bennem volt, mely minden nőben benne van. Ez a női energia, mely örökkön létezik. Mint az Élet.
Egy részem, nőiségem egy szelete ébredezni kezd. Még csak most ismerkedem vele. Ismeretlen, mégis a zsigeremben oly ismerős.
Kiszámíthatatlan, zabolátlan, intenzív, áramló, bölcs, mindent tudó, teremtő, befogadó, szerető, támogató, harcoló, óvó, önmagának való, eggyé olvadó, szabad, Univerzumból kiinduló oda visszatérő.
Most visszafordíthatatlanul utat tört magának.
Ez a Dal, mely megszólalt bennem, ott szunnyad minden Nő szívében. Szüntelenül dalol.
Soha nem késő meghallani a hangját…
Szeretettel: Szilvi