Mire várunk?

 

Miért van az, hogy mi emberek mindig csak várunk és várunk?

Tisztelet a kivételeknek, de szerintem nagyon sokan vagyunk, akik csak várunk valami jobbra. Olykor egy életen át! Egy jobb állásra; arra, hogy legyen vagy megjavuljon a jelenlegi párkapcsolatunk; arra, hogy diplomát szerezzünk; arra, hogy legyen gyerekünk; arra, hogy megnőjenek a gyerekek; arra, hogy több időnk legyen; arra, hogy eljöjjön az ideje; arra, hogy javuljanak anyagi körülményeink; arra, hogy több pénzünk legyen, Még nagyon sokáig folytathatnám a sort… Várunk arra, hogy egyszer csak eljön a mi időnk, és mindaz, amire oly áhítottan vágyakozunk, amiről titkon álmodunk, megvalósul majd! És akkor majd valóban boldogok leszünk, akkor egy olyan életet élhetünk, amilyen hitünk szerint megillet minket is.

Miért hisszük azt, hogy a boldogságot feltételekhez kell kötnünk? Miért hisszük azt, hogy a boldogságra várnunk kell? Miért nem merünk ITT és MOST BOLDOGOK LENNI, és megvalósítani önmagunkat, megteremteni azt az életet, amire a lelkünk mélyén mindig is vágytunk? Már most hallom sokakban a kiáltást: „Jó, jó, igazad van, DE…” és jönnek a kifogások, amelyek mögé jól el lehet bújni. Szóval? Őszintén! Mire várunk?

Hiszem, hogy Isten mindannyiunknak egy boldog, teljes életet szánt. Ez az élet pedig ott szunnyad bennünk a szívünk mélyén, ott van velünk csendes perceinkben, mikor egy pillanatra megpihenünk, és ott van az álmainkban. Ismerjük! Vágyunk rá! Csak félünk! Félünk, hogy tapasztalatlanok vagyunk; félünk, hogy túl öregek vagy éppen túl fiatalok vagyunk; félünk, hogy csalódni fogunk; félünk, hogy nem lesz hozzá elég pénzünk; félünk, hogy nem fog sikerülni, és esetleg kinevetnek. De legalább annyira félünk attól is, hogy talán mégis sikerül megvalósítani, talán mégis sikerül boldognak lennünk! Miért félünk a boldogságtól? A választ én sem ismerem! Talán, mert nem ezt szoktuk meg; talán, mert ismeretlen, mert szüleink, környezetünk nem így él…

Akárhogy is van, egyben biztos vagyok. Ha nem követjük azt a Belső hangot, mely folyamatosan küldi üzeneteit, hogy menj és csináld, akkor előbb-utóbb belehalunk. Megtörünk, közönyösek leszünk, elfáradunk, megbetegszünk, bezárkózunk, mert belehal a lelkünk abba az üres életbe, amit rá kényszerítünk ilyen-olyan okok miatt. Szóval valahogy meg kell próbálnunk megvalósítani az álmainkat, ha csak lépésről lépésre is, de elindulni felé, Önmagunk felé! Tudom, ez talán a legnehezebb, de hiszem, hogy Isten, az Angyalok és az egész Univerzum támogat minket ebben!

Csodás napokat!

Szilvia

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X