„Szavak, melyek belül rekedtek
Fájdalommal keveredtek.
Ajkaidon némán lógnak
Szívedben mély űrt taposnak.
Az Érzés, mit nem mondtál el
Hatalmas kőfalat emel.
Egyre nagyobb a távolság
Rég elrepült a Boldogság.
Eltelt már több esztendő
A sebet csak mérgezi az Idő.
Cipeled némaságod súlyát
Ám lelked még nem bocsát.
De vigyázz, nem tudod, mikor üt az Óra
S a Sors mikor mondja: „Most már Soha!
Lehet, nem lesz több alkalom
Hogy elmondhasd: „sajnálom”.
Mondd hát ki most: „szeretlek!”
Gyógyulnak majd a lüktető sebek.
Mondd anyádnak, apádnak
Vagy fiadnak, lányodnak
Mondd hát a Párodnak
Vagy egy távoli rokonnak.
Szeretlek! E szó hiányzik csupán
S kisüt a Nap vihar után.
Kisimul majd lelketek
Irányt vált életetek.
Mondd hát ki most: „Szeretlek!”
S az Égből is Áldást hintenek!”
Szeretettel: Szilvia