Nem dobom el önmagamat mások miatt!

Mindannyian erősen vágyunk arra, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket.

Olykor oly nagy és mély ez a vágyódás, hogy elkezdünk önmagunk helyett kifelé igazodni. Meg akarunk felelni másoknak. Kívülről várjuk az elismerést, a dicséretet: „Igen, ezt jól csináltad. Igen, most értékes vagy! Igen, most szeretünk!”.

A körülöttünk lévő világban nagyon sok impulzust kapunk arról, hogy milyenek is legyünk, mi a trendi, az elfogadható, a követendő, az értékes.

Az az ember, akinek nincs elég önbizalma, aki nem ismeri önmagát eléggé, elindulhat egy olyan úton, amely egyre távolabb viszi önmagától.

Ő az, aki próbál beilleszkedni, mindent úgy csinálni, hogy az megfeleljen másoknak. Ez kezdetben adhat sok (látszólagos) örömöt, elégedettséget. Hiszen megélhetjük a „tartozom valahova”, „elfogadnak, szeretnek” érzéseket. 

Minél jobban kívülről várjuk a szeretetet, annál jobban elveszítjük önmagunkat. Egy idő után ez az ember elnyomja saját gondolatait, érzéseit, érzeteit.

A ’megfelelni másoknak’ program azt követeli tőlünk, hogy mondjunk le önmagunkról.

Vajon meddig lehet másoknak élni? Meddig lehet mások életét élni?

Egy idő után az illetőnek üres lesz az élete, a tekintete! Üres, hiszen hiányzik belőle önmaga. Hiányzik a lelkén át érkező pezsgés, maga az Élet.

Meddig lehet önmagunkat elnyomni? Meddig lehet élni egy életet úgy, hogy alig kapcsolódunk önmagunkhoz?

Az űr, ami ilyenkor belül kopogtat, egyre elviselhetetlenebb lesz. Megpróbálhatjuk elnyomni alkohollal, droggal, étellel, szexszel, pénzzel, vásárlással, élmények hajszolásával. Talán ideig-óráig sikerülni is fog. De előbb-utóbb a fájdalom, amivel önmagunkat kínozzuk, utat tör magának különböző formákban.

Hatalmas nagy erő és bátorság kell ahhoz, hogy feltegyük magunknak a kérdéseket és meg is válaszoljuk azokat!

Ki vagyok én? Mik az én saját gondolataim, érzéseim? Ez a hit az enyém vagy csak azért tartom igaznak, mert így befogadtak engem? Vajon ezek az emberek tényleg engem szeretnek? Vagy csak azt szeretik bennem, hogy egyet értek velük, igazodom hozzájuk?

Melyik a rosszabb számomra: önmagamat elnyomva társaságban élni vagy esetleg egyedül, de hűen önmagamhoz?

Ha elindulunk önmagunk felé, lehet, hogy az elején nem lesz könnyű. Lesznek magányos óráink. Lehet egy kicsit bele is halunk abba, hogy csak mi vagyunk önmagunknak igazán. Mindent, amit kívülről várunk, csak mi adhatjuk meg önmagunknak. Lesznek fájdalmas szakítások, sírással teli éjszakák, döbbenetes felismerések, rácsodálkozások.

Egy idő után azonban egyre könnyebb lesz minden. Egyre jobban megismerjük önmagunkat, egyre jobban érezzük majd magunkat saját magunk társaságában. Kezdjük elfogadni, szeretni önmagunkat. Tisztán, feltételek nélkül.

És ezután megérkeznek majd azok az emberek is az életünkbe, akik akkor is szeretnek, ha nem értünk velük egyet, ha mi máshogy látjuk a dolgokat.

Ők úgy szeretnek majd, hogy nem kérik tőlünk azt, hogy dobjuk el értük önmagunkat! 

Igazán boldogok csak akkor lehetünk, ha önmagunk vagyunk. Akkor tudjuk megmutatni, kibontakoztatni azt a csodát, amit magunkkal hoztunk erre az életre!

Szeretettel: Szilvi

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

X