Manapság nagyon divatos spirituálisnak lenni, spirituálisan gondolkodni, cselekedni.
Rengeteg kurzus, tanfolyam létezik, ahol fejlődhetünk, ahol egyre tudatosabbak lehetünk, amik által emelkedhet a rezgésszintünk, ahol tisztulhatunk, ahol egyre „feljebb” juthatunk.
Kiolvasunk rengeteg könyvet, követünk számtalan embert. Feltárjuk előző életeinket, meggyógyítjuk a családi történetünket, oldjuk a karmáinkat, meditálunk. Megnézzük az auránkat. Beavatásokon veszünk részt. Már tisztán értjük az egónkat. Sőt, azt hisszük, lehet, hogy meg is haladtuk! Egyre magasabb fokozatokat érünk el bizonyos gyógyító folyamatokban, netalán eljutunk a mesteri, oktatói szintre.
Haladunk a spirituális utunkon, ahol aztán egyre spirituálisabbak leszünk. Sokszor olyannyira, hogy észrevétlenül, de lenézzük a másik, „tudatlan” embert. Azt, aki „egyszerű”, aki nem halad, aki nem fejlődik. Persze szerintünk…
A nagy spiritualitásra törekvés közben pont a lényeg kezd elveszni csendben…
Számomra a spiritualitás ott kezdődik, és valójában ott is ér véget, hogy az adott emberben mennyi szeretet van. Az a fajta tudatosság, amikor a szeretet útját igyekszem követem. Amikor a bennem élő szeretetre hallgatok. Ez vezérli cselekedeteimet.
Ehhez nem kellenek különleges tanfolyamok, és nem kell beavatásokon sem részt venni. Ez a szeretet ott lakozik minden egyes ember szívében. Ez az a szál, amely mindannyiunkat összeköt, a lelket a lélekkel. Ezt magától Istentől kaptuk, ezen a szálon keresztül Isten szól hozzánk.
Számtalan megnyilvánulási formája van. Például, amikor tényleg érdekel bennünket, hogy mi van a másik emberrel. Kíváncsiak vagyunk őrá, a bánatára. Szeretnénk neki segíteni. Amikor megpróbáljuk a konfliktusainkat szépen, szeretettel rendezni, megbeszélni. Amikor csak azért adunk, mert az jól esik nekünk, örömmel tölti el szívünket, ha mosolyt csalhatunk a másik ember arcára. Amikor átadjuk valakinek a helyünket a buszon. Amikor látjuk, hogy valaki rosszul van az utcán, odamegyünk, és megkérdezzük, hogy mit tehetünk érte. Amikor valóban örülünk a másik sikerének, tiszta szívvel képesek vagyunk osztozni az örömében. Amikor a másik embert helyezzük önmagunk elé.
Akármennyire is spirituálisnak vallja magát valaki, ha nem őszinte, ha nem nyit az emberek felé tiszta szívvel, bizony valójában nem sok spiritualitás van benne.
Egy eldugott kis faluban élő ember (aki talán azt sem tudja mi fán terem ez a spiri dolog), is lehet olyannyira spirituális, mint az, aki rengeteg tanfolyamon vett részt. Sőt!
Nem beszélve arról, hogy a spirituális szó önmagában azt jelenti lelki, szellemi. Mivel mindannyian testtel rendelkező szellemi lények vagyunk, mindannyian spirituálisak vagyunk.
Szóval, Te mennyire vagy spirituális?
Szeretettel: Szilvi