Volt egyszer egy nagy Szerelem.
Csak Ő és Én. Csak Mi, ketten. Tudod, amikor a másik szemében önmagadat látod. Amikor azt érzed, hogy megtaláltad Őt, akit mindig is kerestél. Aki mellett önmagad lehetsz. Aki nem visszahúz, hanem segít, hogy repülhess.
Élték az életüket ketten boldogságban. Álompárként.
Mások csak így nevezték őket. Lényükből áradt a Boldogság. Társaságukban mindenki jobban érezte magát. Szerelmük áldás volt a világnak is. Történt egy újabb Csoda: gyermekük született. A Nőből Anya lett, a Férfiből Apa. A ‘Mi, ketten’ ‘Mi, háromra’ módosult. Aztán jöttek a dolgos, szürke, sorsfordító hétköznapok.
Egyszer csak valami megváltozott. A ’mi, ketten’ egyre inkább háttérbe szorult. Eltűnt a csillogás a férfi és a nő szeméből, amikor egymásra néztek. Mi történt? Szomorúan keresték magukban mindketten az emlékeket, amikor Szerelmük még lángolt. Még most is szerették egymást, de ott bujkált a mélyben a kérdés: a Nagy Szerelem talán kialszik? A Szerelemre ránehezedett az Élet, annak minden súlyával, kínjával, gondjával. Nem adták fel. Mentek tovább együtt, szívükben a Reménnyel, majd csak lesz jobb is. Mindketten vívták a csatákat önmagukkal, és az élettel. Kicsit távolabb kerültek egymástól, de még mindig szorították egymás kezét.
Mire véget érte a harcok, újra ott álltak egymás mellett, mint régen…, és akkor másodszor is megtörtént! Újra egymásba szerettek. Újra tisztán látták a Másikat, és újra meglátták a másikban önmagukat. Újra Szerelem volt. Nem olyan, mint először. Ez más. Mélyebb, szorosabb, összetartóbb, igazibb, valódibb.
Az Élet szőtte mélységeket, és magasságokat megélt Csodás Szerelem.
Szeretettel: Szilvia
(Illusztráció: www.pixabay.com)