Mindannyiunkat bántottak már valahogy. Kit súlyosabban, kit kevésbé. Lehet, hogy a szüleid, a párod, a tanárod bántalmazott. Netán becsapott az általad igen tisztelt, és szeretett személy. Ezek azok az esetek, amikor pont azok bántanak, akiktől a legkevésbé várnánk.
Biztosan kijelentem, hogy nincs a szívnek nagyobb fájdalma, mint mikor a „támadás” a „szeretetből” érkezik. Onnan, ahonnan soha nem gondoltuk volna, hogy bármi rossz jöhet felénk. Ezeknek az embereknek az „lenne a dolga”, hogy szeressenek, támogassanak bennünket. A lélek teljesen összezavarodik, hiszen a legnagyobb szeretetnek és egyben a legnagyobb fájdalomnak egy a forrása. Folyamatosan a válaszra vár. „Hogyan lehetséges, hogy Ő; pont Ő, ártson nekem? Hisz Őt szerettem a világon a legjobban. Benne bíztam a világon a legjobban. Mindent odaadtam neki. Teljesen lemeztelenítettem a lelkemet előtte. Miért? Mivel érdemeltem én ezt ki?”
Sokszor elviselhetetlen a fájdalom. Annyira megrendülhet a szívünk, a hitünk a szeretetben, az emberekben, hogy előfordulhat soha többé nem leszünk képesek szeretni. Sokan öngyilkosságot követnek el, mások mély és tartós depresszióba esnek, vannak, akik élő zombiként vánszorognak át életük egyik napjából a másikba, netán mindenkitől eltávolodva hatalmas magányba zuhannak.
Megszakad valami a lélekben, nem akar élni, nem érdekli semmi, minden az értelmét veszíti. A szívre egy erős, sötét felhő telepszik, ami, ha nem foglalkoznak vele, szépen lassan kiöli az örömöt, a hitet, magát az életet az illetőből.
A szívünk ilyenkor szó szerint energetikailag széttörik. Apró, pici darabokra. Lelkileg teljesen összezavarodunk. A jó és a rossz összemosódik, megkérdőjelezzük önmagunkat, az ösztöneiket, az érzéseinket, az ítélőképességünket.
Bizony hatalmas erő, kitartás, hit, bizalom kell hozzá, hogy újra össze tudjuk ragasztani. Ha össze is raktuk a darabokat, idő kell, amíg újra ki merjük nyitni, amíg újra merünk hinni a „szeretetben”, az emberekben. Mindez hatalmas, tudatos, folyamatos belső munka.
Az ember sokszor nagyon ösztönösen cselekszik. Egy ilyen eset után, automatikusan egy én-védelmi mechanizmus indul be. Annyira fájt, ami történt, hogy soha többé nem akarjuk ezt átélni. Tehát, akkor be kell csuknunk a szívünket, és nem érhet baj. Vonja le a tudatalatti a maga számára a konzekvenciát.
Sokszor Égi Segítség kell, hogy ez a múltbeli fájdalom gyógyulni tudjon. Egy angyali érintés, egy könyv, egy film, egy megértő segítő, egy isteni beavatkozás. Ami feléleszti újra a szívet, és megtanítja valóban látni. Megtanítja neki, hogy lásson túl minden fájdalmon, hogyan lásson túl minden földi dolgon.
Csakis a Végtelen Szeretet képes arra, hogy segítsen az illetőnek megbocsátani. Egy új látásmódot mutat, egy új utat, egy új világot.
A lélek rádöbben arra az igazságra, hogy a „földi szeretet” soha nem tud tökéletes lenni. Aztán tovább lépve ezen az úton, már azt is kijelenti, hogy : „Mindez nem is baj, nem kell annak lennie!”. Elkezdi meglátni a fájdalmat okozó személyben az embert, az esendő embert. Látja a múltját, látja azt a pakkot, amit régről hozott, és nem tudott vele mit kezdeni. Látja, hogy önmagához képest igyekezett a legjobbat kihozni. De csak ennyire tellett…Adott körülmények között ennyit tudott adni…
Az Isteni súgja a léleknek, hogy bármilyen sok(k) is volt a fájdalom, miatta nem szabad kidobni a kukába az örömöt, a szeretetet, a kapcsolódás. A megbocsájtani akaró szív, bármilyen furcsa is, de elkezdi szeretni ezt az embert.
A fájdalmas percek mellé előhívja szívéből az örömteli, szeretettel teli pillanatokat. Mert bizony azok is voltak. Az illető igenis szerette őt. Csak a maga módján, amennyi tellett tőle… A Isteni Szeretet bebalzsamozza ilyenkor mindkettőjük szívét, és segíti, hogy megtörténjen a feloldozás, a megbocsátás, a bűntudat elengedése.
Az isteni kegyelemben való varázslatos, téren és időn túli feloldódás az, amikor a szívben csak a béke, a szeretet marad. A legnagyobb csodák egyike, amikor a lélek a végén hálát ad azért, mert ismerte ezt az embert… A múltat átírva és meggyógyítva a két lélek már csak a szeretetet látja egymás szemében.
Szeretettel: Szilvia